Chapter three

Fogalmam se volt, hogy a Sötétség hercege meddig lesz nálunk, de a szunyókálásom mély alvásba fonódott, és nehezen tudtam kiszökni az álmomból. Nem értettem, hogy a gondolataim miért a padtársam körül forogtak, ahogyan egy szürke lovon vágtat felém, de mellettem egy fekete és a foltos ló jelent meg, s őrizve engem neki rohantak. A fekete lovon, szinte senkit se lehetet látni, csupán ködfelhőt, mely mint hamu, párolgott fel, s keletkezett, mint borjú rágta a fűvet. Mikor már éppen összecsaptak volna a színek, kipattant a szemem, s egyenesen Louis kék örvényébe néztem, amint rám pillant elkeseredetten. 

- Minden rendben? - suttogta fakó, elhaló hangon. Csak behunytam a szemem, s nagyokat sóhajtozva bólintottam. A szívem hevessége simán versenybe szállhatott volna, egy paripával is. 

- Hány óra? - kérdeztem halkan, attól félve, hogy megtöröm a sötétség néma üvöltését. 

- Hajnali kettő.. - csak morogtam a válaszára, s úgy döntöttem, hogy megszállt az ihlet, így fogtam magam, felülltem, nyújtozkodtam, majd a neszeszeremmel együtt elindultam a fürdőbe, hogy renbe szedjem magam. 

- Te meg mire készülsz ezekkel? - értetlenkedett Louis, mikor látta, hogy egy festővászonnal, néhány festékkel, és tussal elszeretnék vonulni. Nem válaszoltam rá, mert értelmetlennek tűnt volna, hiszen, mégis hova mennék ezekkel? Biztos nyaralni Hawaiira, hogy aztán a robotokkal szövetkezhessek. Biztosan! 

- Nem tudsz valami sötét zugot, ahol magamba zárkózhatok, és festhetek? - mosolyogtam rá ártalmatlanul, mire ő csak ásítotva bólintott. - Ééés..meg is mutatnád? - komolyodtam el, s reménykedtem, hogy nem aludt el, ez a hülye szexisten. De kérdésemre, csak az ajtóra mutatott. Fújtattam, majd inkább ki is mentem, hogy magam keressek egy nyugodt helyet. 

A kanyargós folyosókon és lépcsőkön haladva egyre feljebb, és feljebb haladtam, amíg a tetőtérre nem jutottam ki. A tető háromszögbe esett le, s egyik oldala majdnem végig ablak volt, így a kisfényt ami bevilágította az egész teret, a Hold sugara adta. A nyárból megmaradt pórszemcsék repkedtek, s gyönyörű éjjeli hatást kelltettek a lelkemben. Sóhajtva telepedtem le egy kis székre, s ölembe vettem a vásznam, majd csak néztem, és néztem.  Egy idő után észre se vettem, hogy egy citromsárga ceruzával felvázoltam amit megfogok festeni, majd átvéve a ceruzát az ecset, bele mártottam egy feketébe, majd felhígitottam, s festeni kezdtem.

- Nem tudtam, hogy ennyire megtettszettem! - jött egy férfias hang a hátam mögül, mire összerezzentem, s a víz, amibe éppen mártottam az ecsetem kiborult a parkettára. Reflex szerűen nyúltam a zsepiért, s gyorsan feltöröltem, majd a vigyorgó Zaynre pillantottam. Furcsa tekintetem lehetett, mert csak mégszélesebb lett a vigyora. Lepillantottam egy sötét angyalt ábrázoló festményemre, s picit igazat adtam neki, mivel voltak olyan vonalai az arcán, amely aprót hasonlított rá.
- Ez nem te vagy! Csak.. - hankultam el, mivel fogalmam se volt, hogy mit mondjak. Már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, mikor csörögni kezdett a telefonja.

..."A warning to the prophet,

The liar, the honest,

This is war."...

(30 Second To Mars - This is war)

Elkomolyodott, ahogyan meglátta, hogy ki hívja, s bocsánatot kérve elvonult az egyik ablakhoz, s miközben beszélni kezdett, meggyújtott egy cigarettát, s füstölni kezdte a nyitott ablak mellett. Figyeltem komoly arcát, s arcvonalát, ahogyan ráncolt homlokkal magyaráz, s szinte már füstölgött belülről is.  Picit viccesnek találtam, hiszen nem csak fújta a füstöt, hanem ő maga is füstölgött a dühtől.. Lehet, hogy igazából a magában keletkező gázt fújja ki, s a cigi füstjét nyeli le. Kuncogni kezdtem, s úgy döntöttem, hogy egy-két ecset vonás, és befejezem a festményemet. Újra a fehér festékbe mártottam, s rózsaszínű lett, mivel előtte vörössel dolgoztam. A rárajzolt füstöt beszínesítettem, s "bevéreztem". 

Diadalittasan lemosolyogtam a művemre, de mikor felpillantottam, majdnem elsikoltottam magam; Zayn előttem állt, s mosolyogva nézte. 

- Még mindig nem te vagy az! - zsörtölődve raktam le a szoba sarkába, s ásítva néztem az órámra. Elképedve figyeltem, hogy már lassan reggel hat lesz.

- Baszd meg! - suttogtam, s össze szedve a cuccaim mentem le, hogy elkészüljek a hét órás előadásra. 

Az utolsó órámon ülve alig tudtam már nyitva tartani a szemem, de nem akartam már az első művészetin elaludni. Mellettem Bradley ült, miközben folyamatosan Louisról álmodozott. Furcsa volt ezt egy srác szájából hallani, de közben kellemes is, furcsa mód. 

- De mondjuk, szerintem Harold jobban néz ki.. - suttogta közelebb hajolva hozzám, hiszen Harold is fotóra jár. - Oh istenem, azok a fürtök! Kár, hogy száz százalék heteró.. - fújtatott ábrándozva, mire akarva-akaratlanul felkacagtam. Persze a professzor lehurrogott, én bocsánatot kértem, s vége is lett az órának. 

- Tessék! - lépett mellém Zayn, ahogyan kiléptem a helységből, s kezembe nyomott egy műanyag poharatt, amin a bolt logója volt zölden maszatolva. - Kávé! - emelte fel a szemüvegét orráról, s felrakta a fejére. Oda adta, s egy másikba beleivott. Csak megköszöntem, s még idejében arrébb léptem, mikor Harry majdnem fellökött. 

- Malik - biccentett Harold, s lenézett rám. 

- Styles - Zayn picit magához húzott, s Harry elsétált, miközben neki ment a vállamnak. 

- Lavnoy - suttogtam dühöngve, s figyeltem, ahogyan Zayn felderül morcosságomon. - Nem voltál órán! - néztem mélyen a szemébe, hogy lehurrogjam, de rájöttem, hogy ez már nem a gimi, hogy ne lehessen ellógni az órákat. Csak vigyorogva felhúzta a szemöldökét, s összeszorította az ajkát. 

- Hoztam kávét. - bólogatott, miközben koccintott az ő poharával, s azzal hátat fordított, s job kezét felemelve intett egyet, s eltűnt a tömegben. 

A kávé adott egy kis anyagot, hogy fent tudjak maradni a nap további részében, de igazság szerint aludtam volna. A szobámban töltöttem az időmet, s rögtön a nyelvtan szakdolgozatot írtam, amit még tegnap kaptunk. "Írjunk ismertetőt az emberi érzelmekről!" Csodálatos feladat.. fogalmam sincs, hogy miért vettem fel ezt a tantárgyat, régen imádtam novellákat és kisebb regény féléket írni, de ilyet?! 

- Hey! Gondoltam elmehetnénk kicsit biciklizni! - tört be az ajtón Louis, én pedig nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy izgalom.
- Tőlem - mosolyogtam rá, s felkaptam magamra a bakkancsom. - De nincs is biciklim! - nevettem fel, ahogyan kiléptünk a folyosóra, de ő csak sunyin lemosolygott alacsony termetem miatt rám.
- Ne aggódj! Már béreltem kettőt! - szinte már énekelte a válaszát.

***

- Olyan rég bicikliztem! - sóhajtottam föl, immáron másodjára, ahogyan szlalomoztunk egy parkban, amit Parknak neveztek el. Louis végig mellettem tekert, s néha-néha tekintetében bűnbánat suhant át, de rögtön mosolygott vadul, mikor ránéztem. 
- Verseny a fagyisig! - kiáltottam fel, ahogyan megláttuk a fagyis kocsit. - A vesztes állja a fagyit! - mondtam még, s mindketten hatalmas erővel hajtani kezdtük magunkat. Picikét letudtam hajtani, mire nevetni kezdtem, de Louis gyorsan beért, s rámkacsintott. Aztán minden felgyorsult körülöttem.

Éles fájdalom nyilalt a bal vállamba, s láttam Louis elkámpicsorodott arcát, miközben felsikítok, s a földre zuhanok. Erős reccsenéssel érem el az anyaföldet, s rám borul a biciklim is. Louis kiáltása eltompul, ahogyan a koccan a fejem, s szemem előtt minden lassan elhomályosul. Louis fölém kerekedik, s felemeli a fejem, hogy valami puhát rakjon alám, de érzem, hogy benedvesedik. 
- Ez nagyon fáj - nyögdécselem, s egyre laposabbakat pislogok, miközben összegyűlik körülöttünk egy kisebb tömeg, majd minden elsötétül.

(u.i.: Sorry, hogy nehezen hozok részeket, de ígérem, hogy ahogy vége az iskolának, rendszeresen lesznek frissek! Steph.xx)