Chapter four

- Szerinted ezzel minden el van intézve? - hallottam meg egy mély, reszelős férfi hangot mellőlem, s nem értettem, miért suttog.

- Miért lenne? - egy másik vékonyabb férfi hang szólalt meg a másik oldalamról, s én csodálkozva hallgattam őket. Próbáltam megmozdítani a kezem, de az agyam nem engedte. Leblokkolt, s bármit is akartam, képtelen voltam rá. A fájdalom a testemben elviselhetetlenné kezdett változni, s nyüszíteni akartam. Az orromba pedig erős klór és ammónia szag ólálkodott.

- Majdnem megölted te szarházi! - szitkozódott az első hang, s a kíváncsiság csak nagyobb lett bennem. A szemeimet próbáltam kipattintani, vagy csak résnyire kinyitni, de megterhelő feladatnak bizonyult.  Az egész olyan volt, mint egy álom. Egy furcsa álom. Érzékeltem az embereket, ahogyan felettem álltak és beszélgettek, de arról tudomást adni, hogy hallom, nem tudtam. Az ajtó nyitódott, majd zárult, s halk koppanásokkal mellém ért valaki. 

- Megkérném az urakat, hogy menjenek haza, mivel felzaklatják a többi beteget! - egy vékony női hang szólalt meg, s éles hangokkal keresett valamit a fejem mellett. A férfiak elhallgattak, s mormolva kértek elnézést. 

- Mit ad be neki? - a második férfi hangja volt, s aggódott valamiért. 

- Antibiotikumot, hogy ne legyen a betegnek fájdalma - a nő hangja flegma volt, s rideg. Az egyik férfi még mondott valamit, de elfolyt, ahogyan a fájdalmam is. Próbáltam megkapaszkodni a beszélő emberekben, de a könnyű alvás jobban vonzott. Hiszen ez is csak egy álom volt.

Nehezen, de kinyitottam a szemem. Az első amit feltudtam fogni, az a fehér plafon, majd az ablakra verődő eső hangja, s mellé egy gép pittyegése volt. Éjsötét volt kint, s a szobában is csak egy kislámpa villódzott sárgán. Egy légy zümmögése volt a társam, ahogyan felültem, de a fejem jobban elkezdett fájni, s fehéren láttam mindent, majd ismét mélyre zuhantam, miközben egyre távolabbról hallottam egy gép egyvonalú sípolását.

Amire legutoljára emlékszem az álmomból, az két kisfiú, akik vidáman játszottak egy homokozóban, s boldogok voltam.

- Felébredt! - ujjongott egy férfi hang jobb oldalamon, mikor megmozdítottam a kezem, s rá néhány másodpercre kinyitottam a szemeim, s körül néztem. Brad mosolygott rám közelről, hogy szinte már éreztem a leheletét. Halvány fekete karikák éktelenkedtek a szeme alatt, de vigyora óriási volt. Hunyorítottam picit, hogy hozzászokjak a fényhez, mikor valaki Brad vállánál fogva hátrébb húzta. Louis aggódva figyelt, s szólt Bradnek, hogy hívjon egy ápolónőt. Apró mosollyal az arcomon figyeltem az arcát, s ahogyan kék kockás ingét igazítva leült egy műanyag székre, s sóhajtva fejét az ágyamra borította.
- Mi történt? - kérdésem közben meg kellett köszörülnöm a torkom, mivel kivoltam száradva. Louis egyből adott is egy műanyag poharat, amiben víz volt.
- Hát.. véletlen lelőttek, és ahogyan estél a földre, beverted a fejed... - félbe hagyva hagyta a mondatot, hadd csengjen még a levegőben.
- Pedig úgy éreztem, mintha meghaltam volna! - nyögtem fel, ahogyan visszagondoltam arra az esős éjszakára. Louis csak összeszorította a szemeit, majd sóhajtott.
- Mert meg is haltál Carol! - szűrte a fogai között a szavakat, s én bólintottam. Az agyam még tompa volt, hogy ezeket felfogja.

A nővér bejött, s mindenkit hazaküldött, kivéve engem, persze. Beadott fájdalom csillapítókat, s hozott ételnek néző poros köveket. Egy hétig tartottak bent, s begipszelték az egész bal karom, mivel csontot ért a vállamban a golyó. Persze miután elmentek a srácok, másnap leesett, hogy mit mondott Louis, s totál kiakadva sírtam, s idegesen vitatkoztam az ápolónőmmel, hogy ez hogyan lehetséges. Aztán lenyugodtam, hiszen "feltámadtam", hála a gépeknek, s a reménynek. A doktor az utolsó nap még egyszer megvizsgált, majd közölte, hogy iskolába járhatok. Louis rengeteget járt be, majdnem minden nap, suli után és legtöbbször hozott magával rántott csirkét. Brad ezek után csak akkor láttam, mikor Louis már nem volt itt, mivel Louisnak elege lett belőle, hogy folyton a pasikról dumál és a rózsaszín színről. Persze én akkor nagyot nevettem, mikor ő nyavalygott nekem lányosan e miatt. Zayn talán háromszor volt nálam a hét napból, akkor is hozta az őrült vicceit és a hercegnő szlogenjét. Phonix pedig éjjel-nappal tárcsázott, hogy éppen hogy vagyok. Végül kiszabadultam a poros, rumos, klóros kórházból Louis segítségével.

- Biztos vagy te ebben? - röhögött Zayn design órán, mikor is azt a feladatot kaptuk, hogy a párunkkal kell készíteni egy honlapot, s minden héten írni bele egy kis rövid monológot. Persze szabadon választott volt, s mivel csak Zaynt és Bradet ismerem a csoportból, és inkább Zayn feketesége, mint Brad rózsaszínűsége! Határozottan bólintottam a kérdésére, s lehet, hogy később megbánom alapon elnéztem Brad felé, aki egy szőke hajú lánnyal nevetgélt, aki úgy nézett ki, mint egy Barbi-e baba. Kirázott a hideg, s viszketni kezdett a karom a gipsz alatt.
- Add a vonalzót! - suttogtam neki oda parancsolón, miközben egy fából készült hosszú vonalzóra mutattam. Összeszorított mosollyal adta át, és kuncogva figyelte, ahogyan becsúsztatom a gipsz alá, majd dörzsölni kezdem a bőröm, hogy enyhüljön a viszketés.

Mivel ma öt design óránk volt, a másodikban átmehettünk a gépterembe, hogy elkezdjük a megtervezést. Zayn és én elfoglaltunk egy gépet, s az internetre felmenvén megkerestük amit kell, s gondolkodni kezdtünk a Linken.
- Komolyan! Miért lenne jobb a szeressukCarolt.com, mint a Zaynakiraly.com? - akadt ki Zayn. Aztán felröhögtünk. Megráztam a fejem, s egy újabb link nevet húztam ki a füzetemből.
- Oké. És ha az lenne, hogy Zaroldmindennap.com? - tudakoltam óvatosan, fel sem nézve a lapomból, hogy lássam önelégült arcát.
- Zarold? Hmm.. tetszik! - mosolygott, s gépelni kezdte.

A nap további részén már csak a kinézetét fabrikáltuk az oldalnak, s különböző mintákat készítettünk illusztrátorokkal. Igazi grafikusnak éreztem magam!

- Kész, végem, ennyi volt! - kiáltottam, ahogyan beléptem a szobánkba, s rögtön hasra feküdtem az ágyban, de a fájdalmaktól nyögve inkább a hátamra fordultam óvatosan. Sóhajtva csuktam be a szemem, s nem érdekelt, hogy újra itt volt Harry, éppen az én íróasztalomon ülve s gépezve. Alig pihentem pár percet, mikor valaki elkezdte bökdösni az oldalam.
- Nem Mici. Még nincs kaja! - mondtam tudatosan, s hallgattam, ahogyan Louis jóízűen felnevetett, s Harry is kuncogott picit. Mosolyogva nyitottam ki a szemem, s néztem ahogyan az ágyam mellett Louis ült, s még mindig nevetett.
- Mit szeretnél Mici? - mosolyogtam rá, s ő még mindig nevetve próbált lenyugodni.
- Csak annyit te Choko, hogy elmentünk a boltba, és kell-e valami - nagyokat lélegzett, s én közben gondolkodtam, majd csak úgy kinyögtem, hogy "gumicukrot". A srácok csak bólintottak, majd sarkon fordulva kimentek, s maguk után az ajtót hangosan becsapták.

Dörzsölgettem a halántékom, mire sikerült minden kellékkel az ágyra kerülnöm. A füzetemet felhajtottam, s rajzolgatni kezdtem, s új ötleteket írtam és firkáltam a sima lapokra. Még sosem dolgoztam ennyit egy iskolai feladaton, de valahogy ez a téma nagyon érdekel. Belemélyedve a munkába sikoltottam fel, mikor egy kisebb tárgy repült nekem. Rögtön felröhögtek a fiúk, ahogyan rájuk néztem, de csak megráztam a fejem, s próbáltam kinyitni a zacskót. Végül sóhajtva hagytam, hogy Harry kibontsa.
- Olyan csönd van! - nyöszörgött Louis, s leült mellém, s ő mellé Harry ült. A gödörhajú srác elővette a telefonját, s egy számomra ismeretlen számot rakott be.

..."What kind of man that you are?
If your man at all,
I will figure this one out.
On my own"...

( Paramore - Decode )

( A megadott Linkek nem léteznek, csupán kitaláltak! Ha mégis léteznének, nem tehetek róla, hogy túl jó vagyok!:) )

Chapter three

Fogalmam se volt, hogy a Sötétség hercege meddig lesz nálunk, de a szunyókálásom mély alvásba fonódott, és nehezen tudtam kiszökni az álmomból. Nem értettem, hogy a gondolataim miért a padtársam körül forogtak, ahogyan egy szürke lovon vágtat felém, de mellettem egy fekete és a foltos ló jelent meg, s őrizve engem neki rohantak. A fekete lovon, szinte senkit se lehetet látni, csupán ködfelhőt, mely mint hamu, párolgott fel, s keletkezett, mint borjú rágta a fűvet. Mikor már éppen összecsaptak volna a színek, kipattant a szemem, s egyenesen Louis kék örvényébe néztem, amint rám pillant elkeseredetten. 

- Minden rendben? - suttogta fakó, elhaló hangon. Csak behunytam a szemem, s nagyokat sóhajtozva bólintottam. A szívem hevessége simán versenybe szállhatott volna, egy paripával is. 

- Hány óra? - kérdeztem halkan, attól félve, hogy megtöröm a sötétség néma üvöltését. 

- Hajnali kettő.. - csak morogtam a válaszára, s úgy döntöttem, hogy megszállt az ihlet, így fogtam magam, felülltem, nyújtozkodtam, majd a neszeszeremmel együtt elindultam a fürdőbe, hogy renbe szedjem magam. 

- Te meg mire készülsz ezekkel? - értetlenkedett Louis, mikor látta, hogy egy festővászonnal, néhány festékkel, és tussal elszeretnék vonulni. Nem válaszoltam rá, mert értelmetlennek tűnt volna, hiszen, mégis hova mennék ezekkel? Biztos nyaralni Hawaiira, hogy aztán a robotokkal szövetkezhessek. Biztosan! 

- Nem tudsz valami sötét zugot, ahol magamba zárkózhatok, és festhetek? - mosolyogtam rá ártalmatlanul, mire ő csak ásítotva bólintott. - Ééés..meg is mutatnád? - komolyodtam el, s reménykedtem, hogy nem aludt el, ez a hülye szexisten. De kérdésemre, csak az ajtóra mutatott. Fújtattam, majd inkább ki is mentem, hogy magam keressek egy nyugodt helyet. 

A kanyargós folyosókon és lépcsőkön haladva egyre feljebb, és feljebb haladtam, amíg a tetőtérre nem jutottam ki. A tető háromszögbe esett le, s egyik oldala majdnem végig ablak volt, így a kisfényt ami bevilágította az egész teret, a Hold sugara adta. A nyárból megmaradt pórszemcsék repkedtek, s gyönyörű éjjeli hatást kelltettek a lelkemben. Sóhajtva telepedtem le egy kis székre, s ölembe vettem a vásznam, majd csak néztem, és néztem.  Egy idő után észre se vettem, hogy egy citromsárga ceruzával felvázoltam amit megfogok festeni, majd átvéve a ceruzát az ecset, bele mártottam egy feketébe, majd felhígitottam, s festeni kezdtem.

- Nem tudtam, hogy ennyire megtettszettem! - jött egy férfias hang a hátam mögül, mire összerezzentem, s a víz, amibe éppen mártottam az ecsetem kiborult a parkettára. Reflex szerűen nyúltam a zsepiért, s gyorsan feltöröltem, majd a vigyorgó Zaynre pillantottam. Furcsa tekintetem lehetett, mert csak mégszélesebb lett a vigyora. Lepillantottam egy sötét angyalt ábrázoló festményemre, s picit igazat adtam neki, mivel voltak olyan vonalai az arcán, amely aprót hasonlított rá.
- Ez nem te vagy! Csak.. - hankultam el, mivel fogalmam se volt, hogy mit mondjak. Már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, mikor csörögni kezdett a telefonja.

..."A warning to the prophet,

The liar, the honest,

This is war."...

(30 Second To Mars - This is war)

Elkomolyodott, ahogyan meglátta, hogy ki hívja, s bocsánatot kérve elvonult az egyik ablakhoz, s miközben beszélni kezdett, meggyújtott egy cigarettát, s füstölni kezdte a nyitott ablak mellett. Figyeltem komoly arcát, s arcvonalát, ahogyan ráncolt homlokkal magyaráz, s szinte már füstölgött belülről is.  Picit viccesnek találtam, hiszen nem csak fújta a füstöt, hanem ő maga is füstölgött a dühtől.. Lehet, hogy igazából a magában keletkező gázt fújja ki, s a cigi füstjét nyeli le. Kuncogni kezdtem, s úgy döntöttem, hogy egy-két ecset vonás, és befejezem a festményemet. Újra a fehér festékbe mártottam, s rózsaszínű lett, mivel előtte vörössel dolgoztam. A rárajzolt füstöt beszínesítettem, s "bevéreztem". 

Diadalittasan lemosolyogtam a művemre, de mikor felpillantottam, majdnem elsikoltottam magam; Zayn előttem állt, s mosolyogva nézte. 

- Még mindig nem te vagy az! - zsörtölődve raktam le a szoba sarkába, s ásítva néztem az órámra. Elképedve figyeltem, hogy már lassan reggel hat lesz.

- Baszd meg! - suttogtam, s össze szedve a cuccaim mentem le, hogy elkészüljek a hét órás előadásra. 

Az utolsó órámon ülve alig tudtam már nyitva tartani a szemem, de nem akartam már az első művészetin elaludni. Mellettem Bradley ült, miközben folyamatosan Louisról álmodozott. Furcsa volt ezt egy srác szájából hallani, de közben kellemes is, furcsa mód. 

- De mondjuk, szerintem Harold jobban néz ki.. - suttogta közelebb hajolva hozzám, hiszen Harold is fotóra jár. - Oh istenem, azok a fürtök! Kár, hogy száz százalék heteró.. - fújtatott ábrándozva, mire akarva-akaratlanul felkacagtam. Persze a professzor lehurrogott, én bocsánatot kértem, s vége is lett az órának. 

- Tessék! - lépett mellém Zayn, ahogyan kiléptem a helységből, s kezembe nyomott egy műanyag poharatt, amin a bolt logója volt zölden maszatolva. - Kávé! - emelte fel a szemüvegét orráról, s felrakta a fejére. Oda adta, s egy másikba beleivott. Csak megköszöntem, s még idejében arrébb léptem, mikor Harry majdnem fellökött. 

- Malik - biccentett Harold, s lenézett rám. 

- Styles - Zayn picit magához húzott, s Harry elsétált, miközben neki ment a vállamnak. 

- Lavnoy - suttogtam dühöngve, s figyeltem, ahogyan Zayn felderül morcosságomon. - Nem voltál órán! - néztem mélyen a szemébe, hogy lehurrogjam, de rájöttem, hogy ez már nem a gimi, hogy ne lehessen ellógni az órákat. Csak vigyorogva felhúzta a szemöldökét, s összeszorította az ajkát. 

- Hoztam kávét. - bólogatott, miközben koccintott az ő poharával, s azzal hátat fordított, s job kezét felemelve intett egyet, s eltűnt a tömegben. 

A kávé adott egy kis anyagot, hogy fent tudjak maradni a nap további részében, de igazság szerint aludtam volna. A szobámban töltöttem az időmet, s rögtön a nyelvtan szakdolgozatot írtam, amit még tegnap kaptunk. "Írjunk ismertetőt az emberi érzelmekről!" Csodálatos feladat.. fogalmam sincs, hogy miért vettem fel ezt a tantárgyat, régen imádtam novellákat és kisebb regény féléket írni, de ilyet?! 

- Hey! Gondoltam elmehetnénk kicsit biciklizni! - tört be az ajtón Louis, én pedig nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy izgalom.
- Tőlem - mosolyogtam rá, s felkaptam magamra a bakkancsom. - De nincs is biciklim! - nevettem fel, ahogyan kiléptünk a folyosóra, de ő csak sunyin lemosolygott alacsony termetem miatt rám.
- Ne aggódj! Már béreltem kettőt! - szinte már énekelte a válaszát.

***

- Olyan rég bicikliztem! - sóhajtottam föl, immáron másodjára, ahogyan szlalomoztunk egy parkban, amit Parknak neveztek el. Louis végig mellettem tekert, s néha-néha tekintetében bűnbánat suhant át, de rögtön mosolygott vadul, mikor ránéztem. 
- Verseny a fagyisig! - kiáltottam fel, ahogyan megláttuk a fagyis kocsit. - A vesztes állja a fagyit! - mondtam még, s mindketten hatalmas erővel hajtani kezdtük magunkat. Picikét letudtam hajtani, mire nevetni kezdtem, de Louis gyorsan beért, s rámkacsintott. Aztán minden felgyorsult körülöttem.

Éles fájdalom nyilalt a bal vállamba, s láttam Louis elkámpicsorodott arcát, miközben felsikítok, s a földre zuhanok. Erős reccsenéssel érem el az anyaföldet, s rám borul a biciklim is. Louis kiáltása eltompul, ahogyan a koccan a fejem, s szemem előtt minden lassan elhomályosul. Louis fölém kerekedik, s felemeli a fejem, hogy valami puhát rakjon alám, de érzem, hogy benedvesedik. 
- Ez nagyon fáj - nyögdécselem, s egyre laposabbakat pislogok, miközben összegyűlik körülöttünk egy kisebb tömeg, majd minden elsötétül.

(u.i.: Sorry, hogy nehezen hozok részeket, de ígérem, hogy ahogy vége az iskolának, rendszeresen lesznek frissek! Steph.xx)

Chapter two

Annyian voltunk, mint az oroszok, mikor végre kivonultak Magyarországról. Szóval ha tippelni kellene, csupán harmincra voksolnék. Az idő este tíz fele járt, szóval a buli kezdete, mégis ahogy a kollégium Hallját egyre többet töltöttük meg, annál jobban fogyott a tiszta levegő. Louistól már az ajtóban elváltunk, ő valami haverjához rohant fontos dolgot elintézni, én pedig persze, hogy a kinevezett pulthoz, ahol az italokat lehetett kiválasztani. Rögtön fogtam egy vörös műanyagpoharat, s öntöttem bele Jack Danielst, majd belekortyolva elégedetten bolyongtam a tömegben, miközben valami alternatív és depressziós zene szólt minden hangszóróból. Kezdett melegem lenni, így leügyeskedtem magamról a pulcsim, s a derekamra kötöttem. 

- Jó a buli, nem? - kiabált az arcomba egy srác, de mire felnézhettem volna, hogy ki ő, már tovább is ment. Magamban szórakozva néztem, ahogy az izzadt testek egymáshoz lapulnak, vagy néhányan kanapékon ülve beszélgetnek és iszogatnak. 

- Louis! Mikor kapom meg a zsét? Tu-tudod, hogy szeretnék még élni! - bandzsított rám egy elázott tag, s én elképedve röhögtem fel. 

- Bocs, de Carol vagyok! - ordítottam vissza, mire ő elmosolyodott. Körül nézett, majd óvatosan közelebb hajolt hozzám, így rögtön megéreztem alkoholtól áztatott leheletét. 

- Liam! - nyújtotta a kezét, de vissza is esett. - De szólj Louisnak, ha nem kapom meg a pénzt, ő se marad sokáig életben. Mondd meg  neki! - suttogja, s még a hideg is kirázott. Csak kínosan bólogattam, de már távozni készültem.

A buli viszonylag nyugalmas volt, egészen éjfélig, amikor mindenki visszafele kezdett számolni, mint szilveszterkor, és össze-vissza verődtek, hogy elérjék a párjukat, haverjukat. Ahogy ide-oda lökdösődtek, neki mentem jó sok embernek, és mikor már ott tartottam, hogy elesek, valaki elkapott, a felhúzott, de nem tudtam megköszönni, mert tovább ment. 

- Kettő! - kiabált a fülembe egy részeg csávó, mire oda néztem, és láttam, hogy Louis nagyon mosolyog rám. Megráztam a fejem, s együtt üvöltöttem a tömeggel az "egy" szót, majd éljeneztem, s elszomorkodtam, hogy vége a nyárnak. 

- Gyere menjünk mi is lampionokat égetni! - húzott a tömeg felé, ami elindult kifele, s az ajtóban néhány ember adott másoknak valami papír doboz félét, s gyufát. Csodálkozva vettem el én is, és akkor rájöttem, hogy ez egy kisebb hőlégballon féleség, aminek az aljára raktak egy gyűrűben valamit, ami gondolom gyúlékony. Papírja ki volt festve minden fajta mintával. Az enyémen virágok voltak és pöttyök, míg Louisén színes csíkok voltak. 

- Ne feledd, hogy mielőtt elengeded, kívánnod kell, és akkor teljesül! - nevetett szembe velem Louis, s meggyújtotta majd csillogó szemeit behunyva grimaszolt és miután kinyitotta, elengedte. Szép csendben szállt fel a többiekével. A papír átvilágított a csíkokon, s a színek is világosabbak lettek. A sötét égboltot megtöltötték a színek és a világosság.

 Örömmel gyújtottam meg, majd kívánva egyet én is elengedtem, s néztem, ahogyan körbe veszi a többi lampion. Gyönyörű színek pompáztak, s rögtön az Aranyhaj és a nagy gubanc című mesefilm jutott eszembe. Röhögnöm kellett, s akaratlanul somolyogtam Louisra, aki már félkómásan az eget kémlelte. 

- Gyere nagy gyerek! - ráncigáltam a lépcső felé karjánál fogva, s ő átkarolt vállamnál fogva, s rám nehezedett, s dúdolt valamit, mikor zenét váltottak. - Na jó! Majd később megyünk pihenni. - siettem a kanapéhoz, s egy nyáladzópár mellé ültettem, majd rohantam a táncparkettnek kihelyezett helynek, s elkezdtem riszálni a fenekem az ütemre, miközben hangosan üvöltöttem a szöveget. 

..."And the thrill of the chase moves in mysterious ways
So in case I'm mistaken,
I just wanna hear you say you got me baby
Are you mine?"...

(Arctic Monkeys - R U Mine?)

- Are you mineeee!!? - üvöltöttem fel a végén, s velem mindenki ujjongott, majd a zene átváltott egy másik banda dalára.  Kifulladva löktem le a szerelmes párt, akik szinte észre se vették a dolgot, majd ledőltem Louis mellé. 

- Annyira imádom őket! - vinnyogtam, mint egy kamasz, mikor a kedvenc bandájának zenéje extázisba hozza. Louis feje hirtelen vállamra esett, s felhorkantott. Próbáltam leszedni rólam, de nem nagyon tudtam, igen ragaszkodó lett hirtelen. Kétségbe esve néztem körül, de sokan már felfele eltűntek, vagy haza mentek, vagy még ittak. Egy szőke hajú, kék szemű srác kiszemelt, s egy poharat a kezembe nyomott, de ahelyett, hogy leült volna a másik oldalamra, csak kacsintva felment a lépcsőn. Nagyokat pislogtam az italra, majd elsőnek megszagoltam, de semmi kivetni való nem volt benne, így vállvonogatva - aminek Louis annyira nem örült - inni kezdtem. 

***

- Oh kussolj! - morogtam halkan a zajnak, de az csak nem akart elmúlni. A fejem sajgott, s a torkom kapart a vízért, így aligha tudtam volna visszaaludni. Szöszmötölésre nyitottam ki résnyire a szemem, s egy kék szempárral találtam szembe magam. Elnéztem mellette, s rájöttem, hogy ez a szobánk, csak nem tudom, miért fekszem rajta! Lassan becsuktam a szemem, de rögtön ki is pattant, mikor rájöttem, hogy én Louison fekszem! 

- JÉZUS! - sikoltottam fel, majd leugortam róla, de a földre estem. Felnyögtem fájdalmamban, s elrohantam a mosdóba, mivel hányingerem lett. Mindent kiürítettem magamból, majd miután kiöblítettem hideg vízzel a szám, visszaindultam, a mindig az ágyon fekvő Louishoz. 

- Te meg mit csinálsz? - nyöszörgött, mikor újra ráfeküdtem. 

- Te kényelmesebb vagy, mint az ágyam! És most ne beszélj, szörnyen másnapos vagyok és van még két órám az első előadásig! - suttogtam csukott szemekkel, és örültem, hogy még lélegezni tudok. Az agyam nem kapcsolt még akkor se, mikor a telefonom újra beindította az ébresztőt. Fel se tűnt, mikor valaki finoman a derekamnál fogva rázogatott. 

Sajnos hamar eltelt a két óra, így egy egyszerű piros mintás pólót és fehér rövid sortot húzva, a bakancsommal a lábamon indultam el első igazi egyetemes órámra, ami ábrázoló geometria volt. Nem is tudtam nagyon odafigyelni, mert annyira siettem reggel, hogy elfelejtettem fájdalomcsillapítót bevenni. Rengetegen voltunk az előadóteremben, amit most kivételesen nem bántam, mert így nem volt feltűnő, hogy szarul vagyok. Ami pedig még jobb volt, rengetegen így néztek ki, mint én. Másnaposan. Utána irodalmam volt, amit fogalmam sincs, hogy minek vettem fel, csak szeretem ezt a tantárgyat. A tanár mindenkit kérdezgetett, hogy ki milyen fajta költeményeket szokott olvasni, és néhányunkat megkért, hogy idézzen a kedvenc irományából. Örültem, hogy nem volt kötelező dolog, pedig rengeteg könyvemből tudnék idézni, csak éppen nem ma. Ezek után művészet történelmem volt, ami furcsamód érdekelt. 

- Bocsi, de szabad a hely? - állt meg mellettem egy fekete hajú, barna szemű srác, napszemüveggel a fején, enyhe borostával. Csak bólintottam, s néztem, ahogyan erotikusan elmosolyodik, majd lepakolja a cuccait a földre, majd mellettem ülő kipárnázott székre leül, s maga elé bámul. Fura srác...

- Bocsi, mit mondtál mi a neved? - fordult hirtelen felém, s csodálkozva gondoltam vissza az alig fél percel ezelőtti találkozásunkra, s magamban bólogattam, hogy nem mondtam a nevem. 

- Hercegnő! - mosolyogtam rá elégedetten, mire egy 'nem rossz' arcot vágott, és fejét megrázva nyújtotta a karját.

- Zayn Malik vagyok Hercegnő! - felelte, s kuncogni kezdtem, hogy így szólított engem. Örömmel megráztam.

Sokáig néztem fekete bakancsát, s csodálattal figyeltem, hogy milyen makulátlan. Aztán feltűnt, hogy a bal fülében fekete karika lóg. Na várjuk csak! Hogy mondják? Ha a pasinak a bal füle van kilyukasztva, akkor meleg, vagy fordítva? Végül mikor megrántottam a vállát, teljesen felém fordult, hogy érdeklődjön, mi a halál bajom van, s akkor láttam, hogy mindkettő kivan lyukasztva. Megnyugodva bólintottam, s mosolyogva hagytam a fülem mellett kérdéseit, s onnantól kezdve csakis a professzorra koncentráltam.

***

- Kész vagyok! - dőltem be az ágyamba, és nem érdekelt a két srác a szomszéd ágyon. Próbáltam lelökni a cipőmet  a lábamról, de nagyon nem ment, így bosszankodva felültem, majd kikötöttem, s újra a párnába fúrtam az arcomat. Lassan becsuktam a szemem, s vártam, hogy a mai nehéz napom elnyomjon egy álomba, de csak nem akartak hagyni a hangok. Persze, nem a fejemben lévők, mert olyanok nincsenek, csupán a két srác, folyamatosan valami megbízatásról beszéltek.

- Csöndesebben beszéljétek meg a drogok cseréjét! - dörmögtem, miközben rájuk sandítottam, s figyeltem, ahogyan megváltozik az arckifejezésük, s döbbenten néznek rám. - Jézus! Csak vicceltem! - nevettem fel, s akkor néztem meg, hogy ki ül Louis mellett. Hosszúkás, göndör haja volt, s NIRVANA feliratú pólót viselt. 

- Szerelmes vagyok a pólódba! - bambultam el zöld szemeiben. - Amúgy meg Carol vagyok! - biccentettem a merev arckifejezését figyelve, s nem bírtam ki, hogy ne nézzem végig a tetkóit. - Látom tetkó bolond vagy! - viccesnek tartottam a dolgot, hogy ezek barátok. De ő még mindig csak figyelt rám, érzések nélkül. Fura srác...

Chapter one

Erős fénysugár ébresztett, de csak nyöszörögve húztam magamra a párnát. A nyár utolsó fényei ragyogtak be az ablakon, miközben az ég dörögni kezdett, s a zuhogó esőcseppek erősen nekiverődtek az üvegnek. Hirtelen nyirkos szellő tért be a takaró résein át, s testemet végig szántotta. 

- Louis csukd be de azonnal! - hangom rekedtes volt, a torkom picit fájt. Lakótársam csak röhögött rajtam, mikor megéreztem a hideget hátamon. Felsikítottam mikor agyam felfogta, hogy lehúzta a takarómat. - Dögölnél meg! - sziszegtem a fogaim közt, miközben felültem, s nyújtózkodtam egyet.

Alig három napja itt tehénkedek, mégis lakótársam megelőzött két nappal, aki igazából nem is a hivatalos szobatársam. Tulajdonképpen évfolyamtársam lett volna velem egy szobában,  mégis mikor megérkeztem, közölték velem, hogy ezt elcseszték, mert elkeveredtek az iratok, így barátnőm valami Harryhez került, én pedig Louis Tomlinsonhoz. Az első nap elég érdekessé sikeredett, mivel semelyikünk se tudott, úgy igazodni a másikhoz, hogy ne legyen kínos csend. Az este is így volt, mégis az utána lévő napok teljesen felszabadultak lettek, s megismertük egymást. És hogy miért nem zavar ez engem? Fogalmam sincs, egyszerűen nem vagyok olyan nyápic csaj, mint a voltosztálytársaim akik már attól kiakadtak, ha egy srác elkérte a tollukat. Én meg? Inkább a fiúk társaságában éltem, így természetesnek vettem, hogy nem vagyok oly' annyira szégyenlős egy pasi előtt, mint azok a picsák.

Felsóhajtottam, ahogy rájöttem, ez az utolsó nap a nyárból. És én ebből a három hónapból semmit se élveztem ki. Tanultam, olvastam és pakoltam. New York városában születtem, mégse érzem magam amerikainak. És mikor három nappal ezelőtt Anglia határát átléptem, otthon éreztem magam. Csupán annyi kellett, hogy ott hagytam anyámat és apámat. Bátyám utaskísérő, így eltudta intézni, hogy olcsóbban ide jussak. Szabadság volt, hogy ott tudtam hagyni az őseimet. Megkönnyebbülés.

- Ugyan már Carol! Nyárbúcsúztató lesz berúgunk, mint disznók! - mosolygott le rám, miközben én csak hunyorogva bólogattam. Sóhajtottam egyet, majd kikeltem az ágyból, össze szedtem a neszeszerem egy farmersortot, fehérneműt és egy fekete trikót, majd ásítozva sétáltam ki a folyosóra, egyenesen a zuhanyzóig, ahol megtisztálkodtam, majd felöltöztem. Utálom az itteni zuhanyzókat. Egyedül az otthoni kádam hiányzik, amiben volt automata jakuzzi állítás is. Itt pedig örülök, ha a végéig forró víz jön..

- Ez jó szám hangosíts! - futottam be a szobánkba, ahol Louis felhangosította a laptopján a zenét. Az ágyra dobtam mindent, s együtt üvöltöttük a szövegét.
  

..."If I told you what I was,
Would you turn your back on me?
And if I seem dangerous,
Would you be scared? "... 
  (Imagine Dragons - Monster)        

 Minden egyes szavát úgy énekeltük, mintha átéltük volna, s rólunk szólna. Már az ágyon ugráltam, mikor vége lett. Kinyitottam a szememet - ,mert eddig csukva élveztem - s ledöbbentem, ahogy megláttam egy kamerát fogó srácot. Sötét barna haja a szemébe lógott, s egy szál cigi lógott ki száján.
- Jól mozogsz. - jelentette ki, majd besétált a nyitott ajtón, s egyenesen felém tartott, s ahogy elhaladt Louis mellet, az majdnem elröhögte magát, úgy fogta a száját. - Bradley Horrus animációs, másodéves. De neked csak Brad cicabogár! - nyújtotta a kezét, s én röhögve fogadtam el.
- Carol Lavnoy design és művészetelmélet, elsőéves! - vigyorogtam rá, mire elismerően biccentett felém.
- És a szépfiú? - kacéran mosolygott Louisra, mire ő rögtön lefagyott én pedig kuncogtam egy sort, mert leesett, hogy kikhez vonzódik Brad.
- Louis Tomlinson, sportszervezős, másodéves és hetero! - üdvözölte falfehér arccal, de mosolyogva ráztak kezet. Nem sokáig maradt itt Brad, rögtön ment is, hogy "felmérje az újoncokat". Csak remélem nem lesz olyan nagy szívatás, mint a középsuliban volt. Nem bírnám ki épp végtagokkal!

Amint bekapcsoltam a laptopomat, rögtön barátnőm, Phonix írt rám Facebookon, hogy milyen az új suli. Hát mivel még csak a koleszt ismerem, nem sokat tudtam mondani, csupán, hogy egy kibaszott helyes istencsászár pasi a lakótársam. Persze ez mind csak írásba fojtva jegyeztem meg és a fejecskémben, nehogy elbízza magát Louis. Azt nem bírnám ki, ha még jobban szállna az egója. Komolyan! Hova tudna még szállni? Mondjuk az univerzum elég tágas. De nem neki..

Kiderült, hogy Phonix is Londonba költözött, csupán a város másik szegletébe valami humánkineziológiát fog tanulni.. Csak tudnám mi ez, és mit fog vele kezdeni. Annyit árult el, hogy a sporttal kapcsolatos. Én pedig csak értetlenül tudom bámulni a képernyőt, mivel Phonix és a sport nem passzol össze. Ő inkább amolyan szabad lélek. Inkább tudnám elképzelni festőnek, táncosnak sőt még írónak is, minthogy ezt a leírhatatlan leírt szaktárgyat tanulja. De ízlések és pofonok. Elküldtem neki Louis profilját, és ő is egyetértett velem, hogy ő egy amolyan "Google pasi", akit senki se kaphat meg, mert csak ott létezik. És én most olyan hercegnőnek érzem magam, aki éppen felszállt a csodavonatra.

Phonix-szel még olyan három órát csacsogtunk az interneten, mikor emlékeztettem magam, hogy ma van a nyárbúcsúztató, így elköszöntem, s összegyűjtvén az erőmet, elhatároztam, hogy nem öltözöm át, hanem csak kisminkelem magam. Na ebből lett az, hogy mivel kint még esik, ezért átvedlettem egy fekete szűk farmerbe, s a kedvenc Nirvanas pulcsimat magamra kaptam. Hajamat kiengedtem, kihúztam a szememet és a számra nyomtam egy vérvörös színt. Zoknit húztam, s arra egy sötét bakancsot. És ezt a hadműveletet végig nézte, pop cornt zabálva a kedves szoba társam, aki csupán a reggel felvett térdig felgyűrt farmert hordta egy fehér szürke mintás pólóval és rajta egy vörös-szürke pulcsit vett. Lábán egy bokacipő volt, s haját összeborzolva hagyta.

- Úgy nézel ki, mint aki éppen pogózni készülne.. - merengett el a cipőmnél, mire büszkén kihúztam magam, majd karon ragadva indultunk el bulizni.

És én még akkor bele se gondoltam kivel lakok egy szobában. Kivel beszélgetek. Kivel indulok egy buliba. Hogy ki is ő valójában.

Prologue

 

Amikor ideköltöztem nem számítottam erre. Nem gondoltam, hogy barátokra teszek szert és legfőképp azt nem gondoltam, hogy Szerelemre. Minden döntésünk befolyásolja az elkövetkezendőket. Mindent a sors vezérel. Két fiú, és én. Hogy mi sül ki belőle? Én már tudom. Kezdődjék a mesemondás.

A nevem Carol Lavnoy, egyetemista hallgató. Minden álmom volt, hogy itt tanulhassak design és művészetelméletet. Itt vagyok. Megcsináltam. A több éves könyv felett gubbasztás meghozta gyümölcsét. Az első három felvett közt szerepeltem.

Eredetileg egy évfolyamtársammal lettem volna egy szobában, de a papírjaimat elkeverték, így az iskola egyik fiú tanulójával kerültem össze. Az igazgatóság kifejezte sajnálatát, de nem tud már mit tenni. Nem vagyok finnyás, szóval annyira nem érdekel a dolog.

Hiú voltam, naiv és egy kicsit még hülye is. Talán azok még most is. Nem hittem volna, hogy az iskola ennyire buli! Mindig a rangsor alján voltam, s küzdenem kellett a szuka hiénák között, hogy a félénk őzgidát ne tapossák el. Most mégis..minden más lett, és más miatt kell küzdenem.