Chapter four

- Szerinted ezzel minden el van intézve? - hallottam meg egy mély, reszelős férfi hangot mellőlem, s nem értettem, miért suttog.

- Miért lenne? - egy másik vékonyabb férfi hang szólalt meg a másik oldalamról, s én csodálkozva hallgattam őket. Próbáltam megmozdítani a kezem, de az agyam nem engedte. Leblokkolt, s bármit is akartam, képtelen voltam rá. A fájdalom a testemben elviselhetetlenné kezdett változni, s nyüszíteni akartam. Az orromba pedig erős klór és ammónia szag ólálkodott.

- Majdnem megölted te szarházi! - szitkozódott az első hang, s a kíváncsiság csak nagyobb lett bennem. A szemeimet próbáltam kipattintani, vagy csak résnyire kinyitni, de megterhelő feladatnak bizonyult.  Az egész olyan volt, mint egy álom. Egy furcsa álom. Érzékeltem az embereket, ahogyan felettem álltak és beszélgettek, de arról tudomást adni, hogy hallom, nem tudtam. Az ajtó nyitódott, majd zárult, s halk koppanásokkal mellém ért valaki. 

- Megkérném az urakat, hogy menjenek haza, mivel felzaklatják a többi beteget! - egy vékony női hang szólalt meg, s éles hangokkal keresett valamit a fejem mellett. A férfiak elhallgattak, s mormolva kértek elnézést. 

- Mit ad be neki? - a második férfi hangja volt, s aggódott valamiért. 

- Antibiotikumot, hogy ne legyen a betegnek fájdalma - a nő hangja flegma volt, s rideg. Az egyik férfi még mondott valamit, de elfolyt, ahogyan a fájdalmam is. Próbáltam megkapaszkodni a beszélő emberekben, de a könnyű alvás jobban vonzott. Hiszen ez is csak egy álom volt.

Nehezen, de kinyitottam a szemem. Az első amit feltudtam fogni, az a fehér plafon, majd az ablakra verődő eső hangja, s mellé egy gép pittyegése volt. Éjsötét volt kint, s a szobában is csak egy kislámpa villódzott sárgán. Egy légy zümmögése volt a társam, ahogyan felültem, de a fejem jobban elkezdett fájni, s fehéren láttam mindent, majd ismét mélyre zuhantam, miközben egyre távolabbról hallottam egy gép egyvonalú sípolását.

Amire legutoljára emlékszem az álmomból, az két kisfiú, akik vidáman játszottak egy homokozóban, s boldogok voltam.

- Felébredt! - ujjongott egy férfi hang jobb oldalamon, mikor megmozdítottam a kezem, s rá néhány másodpercre kinyitottam a szemeim, s körül néztem. Brad mosolygott rám közelről, hogy szinte már éreztem a leheletét. Halvány fekete karikák éktelenkedtek a szeme alatt, de vigyora óriási volt. Hunyorítottam picit, hogy hozzászokjak a fényhez, mikor valaki Brad vállánál fogva hátrébb húzta. Louis aggódva figyelt, s szólt Bradnek, hogy hívjon egy ápolónőt. Apró mosollyal az arcomon figyeltem az arcát, s ahogyan kék kockás ingét igazítva leült egy műanyag székre, s sóhajtva fejét az ágyamra borította.
- Mi történt? - kérdésem közben meg kellett köszörülnöm a torkom, mivel kivoltam száradva. Louis egyből adott is egy műanyag poharat, amiben víz volt.
- Hát.. véletlen lelőttek, és ahogyan estél a földre, beverted a fejed... - félbe hagyva hagyta a mondatot, hadd csengjen még a levegőben.
- Pedig úgy éreztem, mintha meghaltam volna! - nyögtem fel, ahogyan visszagondoltam arra az esős éjszakára. Louis csak összeszorította a szemeit, majd sóhajtott.
- Mert meg is haltál Carol! - szűrte a fogai között a szavakat, s én bólintottam. Az agyam még tompa volt, hogy ezeket felfogja.

A nővér bejött, s mindenkit hazaküldött, kivéve engem, persze. Beadott fájdalom csillapítókat, s hozott ételnek néző poros köveket. Egy hétig tartottak bent, s begipszelték az egész bal karom, mivel csontot ért a vállamban a golyó. Persze miután elmentek a srácok, másnap leesett, hogy mit mondott Louis, s totál kiakadva sírtam, s idegesen vitatkoztam az ápolónőmmel, hogy ez hogyan lehetséges. Aztán lenyugodtam, hiszen "feltámadtam", hála a gépeknek, s a reménynek. A doktor az utolsó nap még egyszer megvizsgált, majd közölte, hogy iskolába járhatok. Louis rengeteget járt be, majdnem minden nap, suli után és legtöbbször hozott magával rántott csirkét. Brad ezek után csak akkor láttam, mikor Louis már nem volt itt, mivel Louisnak elege lett belőle, hogy folyton a pasikról dumál és a rózsaszín színről. Persze én akkor nagyot nevettem, mikor ő nyavalygott nekem lányosan e miatt. Zayn talán háromszor volt nálam a hét napból, akkor is hozta az őrült vicceit és a hercegnő szlogenjét. Phonix pedig éjjel-nappal tárcsázott, hogy éppen hogy vagyok. Végül kiszabadultam a poros, rumos, klóros kórházból Louis segítségével.

- Biztos vagy te ebben? - röhögött Zayn design órán, mikor is azt a feladatot kaptuk, hogy a párunkkal kell készíteni egy honlapot, s minden héten írni bele egy kis rövid monológot. Persze szabadon választott volt, s mivel csak Zaynt és Bradet ismerem a csoportból, és inkább Zayn feketesége, mint Brad rózsaszínűsége! Határozottan bólintottam a kérdésére, s lehet, hogy később megbánom alapon elnéztem Brad felé, aki egy szőke hajú lánnyal nevetgélt, aki úgy nézett ki, mint egy Barbi-e baba. Kirázott a hideg, s viszketni kezdett a karom a gipsz alatt.
- Add a vonalzót! - suttogtam neki oda parancsolón, miközben egy fából készült hosszú vonalzóra mutattam. Összeszorított mosollyal adta át, és kuncogva figyelte, ahogyan becsúsztatom a gipsz alá, majd dörzsölni kezdem a bőröm, hogy enyhüljön a viszketés.

Mivel ma öt design óránk volt, a másodikban átmehettünk a gépterembe, hogy elkezdjük a megtervezést. Zayn és én elfoglaltunk egy gépet, s az internetre felmenvén megkerestük amit kell, s gondolkodni kezdtünk a Linken.
- Komolyan! Miért lenne jobb a szeressukCarolt.com, mint a Zaynakiraly.com? - akadt ki Zayn. Aztán felröhögtünk. Megráztam a fejem, s egy újabb link nevet húztam ki a füzetemből.
- Oké. És ha az lenne, hogy Zaroldmindennap.com? - tudakoltam óvatosan, fel sem nézve a lapomból, hogy lássam önelégült arcát.
- Zarold? Hmm.. tetszik! - mosolygott, s gépelni kezdte.

A nap további részén már csak a kinézetét fabrikáltuk az oldalnak, s különböző mintákat készítettünk illusztrátorokkal. Igazi grafikusnak éreztem magam!

- Kész, végem, ennyi volt! - kiáltottam, ahogyan beléptem a szobánkba, s rögtön hasra feküdtem az ágyban, de a fájdalmaktól nyögve inkább a hátamra fordultam óvatosan. Sóhajtva csuktam be a szemem, s nem érdekelt, hogy újra itt volt Harry, éppen az én íróasztalomon ülve s gépezve. Alig pihentem pár percet, mikor valaki elkezdte bökdösni az oldalam.
- Nem Mici. Még nincs kaja! - mondtam tudatosan, s hallgattam, ahogyan Louis jóízűen felnevetett, s Harry is kuncogott picit. Mosolyogva nyitottam ki a szemem, s néztem ahogyan az ágyam mellett Louis ült, s még mindig nevetett.
- Mit szeretnél Mici? - mosolyogtam rá, s ő még mindig nevetve próbált lenyugodni.
- Csak annyit te Choko, hogy elmentünk a boltba, és kell-e valami - nagyokat lélegzett, s én közben gondolkodtam, majd csak úgy kinyögtem, hogy "gumicukrot". A srácok csak bólintottak, majd sarkon fordulva kimentek, s maguk után az ajtót hangosan becsapták.

Dörzsölgettem a halántékom, mire sikerült minden kellékkel az ágyra kerülnöm. A füzetemet felhajtottam, s rajzolgatni kezdtem, s új ötleteket írtam és firkáltam a sima lapokra. Még sosem dolgoztam ennyit egy iskolai feladaton, de valahogy ez a téma nagyon érdekel. Belemélyedve a munkába sikoltottam fel, mikor egy kisebb tárgy repült nekem. Rögtön felröhögtek a fiúk, ahogyan rájuk néztem, de csak megráztam a fejem, s próbáltam kinyitni a zacskót. Végül sóhajtva hagytam, hogy Harry kibontsa.
- Olyan csönd van! - nyöszörgött Louis, s leült mellém, s ő mellé Harry ült. A gödörhajú srác elővette a telefonját, s egy számomra ismeretlen számot rakott be.

..."What kind of man that you are?
If your man at all,
I will figure this one out.
On my own"...

( Paramore - Decode )

( A megadott Linkek nem léteznek, csupán kitaláltak! Ha mégis léteznének, nem tehetek róla, hogy túl jó vagyok!:) )

Chapter three

Fogalmam se volt, hogy a Sötétség hercege meddig lesz nálunk, de a szunyókálásom mély alvásba fonódott, és nehezen tudtam kiszökni az álmomból. Nem értettem, hogy a gondolataim miért a padtársam körül forogtak, ahogyan egy szürke lovon vágtat felém, de mellettem egy fekete és a foltos ló jelent meg, s őrizve engem neki rohantak. A fekete lovon, szinte senkit se lehetet látni, csupán ködfelhőt, mely mint hamu, párolgott fel, s keletkezett, mint borjú rágta a fűvet. Mikor már éppen összecsaptak volna a színek, kipattant a szemem, s egyenesen Louis kék örvényébe néztem, amint rám pillant elkeseredetten. 

- Minden rendben? - suttogta fakó, elhaló hangon. Csak behunytam a szemem, s nagyokat sóhajtozva bólintottam. A szívem hevessége simán versenybe szállhatott volna, egy paripával is. 

- Hány óra? - kérdeztem halkan, attól félve, hogy megtöröm a sötétség néma üvöltését. 

- Hajnali kettő.. - csak morogtam a válaszára, s úgy döntöttem, hogy megszállt az ihlet, így fogtam magam, felülltem, nyújtozkodtam, majd a neszeszeremmel együtt elindultam a fürdőbe, hogy renbe szedjem magam. 

- Te meg mire készülsz ezekkel? - értetlenkedett Louis, mikor látta, hogy egy festővászonnal, néhány festékkel, és tussal elszeretnék vonulni. Nem válaszoltam rá, mert értelmetlennek tűnt volna, hiszen, mégis hova mennék ezekkel? Biztos nyaralni Hawaiira, hogy aztán a robotokkal szövetkezhessek. Biztosan! 

- Nem tudsz valami sötét zugot, ahol magamba zárkózhatok, és festhetek? - mosolyogtam rá ártalmatlanul, mire ő csak ásítotva bólintott. - Ééés..meg is mutatnád? - komolyodtam el, s reménykedtem, hogy nem aludt el, ez a hülye szexisten. De kérdésemre, csak az ajtóra mutatott. Fújtattam, majd inkább ki is mentem, hogy magam keressek egy nyugodt helyet. 

A kanyargós folyosókon és lépcsőkön haladva egyre feljebb, és feljebb haladtam, amíg a tetőtérre nem jutottam ki. A tető háromszögbe esett le, s egyik oldala majdnem végig ablak volt, így a kisfényt ami bevilágította az egész teret, a Hold sugara adta. A nyárból megmaradt pórszemcsék repkedtek, s gyönyörű éjjeli hatást kelltettek a lelkemben. Sóhajtva telepedtem le egy kis székre, s ölembe vettem a vásznam, majd csak néztem, és néztem.  Egy idő után észre se vettem, hogy egy citromsárga ceruzával felvázoltam amit megfogok festeni, majd átvéve a ceruzát az ecset, bele mártottam egy feketébe, majd felhígitottam, s festeni kezdtem.

- Nem tudtam, hogy ennyire megtettszettem! - jött egy férfias hang a hátam mögül, mire összerezzentem, s a víz, amibe éppen mártottam az ecsetem kiborult a parkettára. Reflex szerűen nyúltam a zsepiért, s gyorsan feltöröltem, majd a vigyorgó Zaynre pillantottam. Furcsa tekintetem lehetett, mert csak mégszélesebb lett a vigyora. Lepillantottam egy sötét angyalt ábrázoló festményemre, s picit igazat adtam neki, mivel voltak olyan vonalai az arcán, amely aprót hasonlított rá.
- Ez nem te vagy! Csak.. - hankultam el, mivel fogalmam se volt, hogy mit mondjak. Már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, mikor csörögni kezdett a telefonja.

..."A warning to the prophet,

The liar, the honest,

This is war."...

(30 Second To Mars - This is war)

Elkomolyodott, ahogyan meglátta, hogy ki hívja, s bocsánatot kérve elvonult az egyik ablakhoz, s miközben beszélni kezdett, meggyújtott egy cigarettát, s füstölni kezdte a nyitott ablak mellett. Figyeltem komoly arcát, s arcvonalát, ahogyan ráncolt homlokkal magyaráz, s szinte már füstölgött belülről is.  Picit viccesnek találtam, hiszen nem csak fújta a füstöt, hanem ő maga is füstölgött a dühtől.. Lehet, hogy igazából a magában keletkező gázt fújja ki, s a cigi füstjét nyeli le. Kuncogni kezdtem, s úgy döntöttem, hogy egy-két ecset vonás, és befejezem a festményemet. Újra a fehér festékbe mártottam, s rózsaszínű lett, mivel előtte vörössel dolgoztam. A rárajzolt füstöt beszínesítettem, s "bevéreztem". 

Diadalittasan lemosolyogtam a művemre, de mikor felpillantottam, majdnem elsikoltottam magam; Zayn előttem állt, s mosolyogva nézte. 

- Még mindig nem te vagy az! - zsörtölődve raktam le a szoba sarkába, s ásítva néztem az órámra. Elképedve figyeltem, hogy már lassan reggel hat lesz.

- Baszd meg! - suttogtam, s össze szedve a cuccaim mentem le, hogy elkészüljek a hét órás előadásra. 

Az utolsó órámon ülve alig tudtam már nyitva tartani a szemem, de nem akartam már az első művészetin elaludni. Mellettem Bradley ült, miközben folyamatosan Louisról álmodozott. Furcsa volt ezt egy srác szájából hallani, de közben kellemes is, furcsa mód. 

- De mondjuk, szerintem Harold jobban néz ki.. - suttogta közelebb hajolva hozzám, hiszen Harold is fotóra jár. - Oh istenem, azok a fürtök! Kár, hogy száz százalék heteró.. - fújtatott ábrándozva, mire akarva-akaratlanul felkacagtam. Persze a professzor lehurrogott, én bocsánatot kértem, s vége is lett az órának. 

- Tessék! - lépett mellém Zayn, ahogyan kiléptem a helységből, s kezembe nyomott egy műanyag poharatt, amin a bolt logója volt zölden maszatolva. - Kávé! - emelte fel a szemüvegét orráról, s felrakta a fejére. Oda adta, s egy másikba beleivott. Csak megköszöntem, s még idejében arrébb léptem, mikor Harry majdnem fellökött. 

- Malik - biccentett Harold, s lenézett rám. 

- Styles - Zayn picit magához húzott, s Harry elsétált, miközben neki ment a vállamnak. 

- Lavnoy - suttogtam dühöngve, s figyeltem, ahogyan Zayn felderül morcosságomon. - Nem voltál órán! - néztem mélyen a szemébe, hogy lehurrogjam, de rájöttem, hogy ez már nem a gimi, hogy ne lehessen ellógni az órákat. Csak vigyorogva felhúzta a szemöldökét, s összeszorította az ajkát. 

- Hoztam kávét. - bólogatott, miközben koccintott az ő poharával, s azzal hátat fordított, s job kezét felemelve intett egyet, s eltűnt a tömegben. 

A kávé adott egy kis anyagot, hogy fent tudjak maradni a nap további részében, de igazság szerint aludtam volna. A szobámban töltöttem az időmet, s rögtön a nyelvtan szakdolgozatot írtam, amit még tegnap kaptunk. "Írjunk ismertetőt az emberi érzelmekről!" Csodálatos feladat.. fogalmam sincs, hogy miért vettem fel ezt a tantárgyat, régen imádtam novellákat és kisebb regény féléket írni, de ilyet?! 

- Hey! Gondoltam elmehetnénk kicsit biciklizni! - tört be az ajtón Louis, én pedig nem értettem, hogy mégis mire ez a nagy izgalom.
- Tőlem - mosolyogtam rá, s felkaptam magamra a bakkancsom. - De nincs is biciklim! - nevettem fel, ahogyan kiléptünk a folyosóra, de ő csak sunyin lemosolygott alacsony termetem miatt rám.
- Ne aggódj! Már béreltem kettőt! - szinte már énekelte a válaszát.

***

- Olyan rég bicikliztem! - sóhajtottam föl, immáron másodjára, ahogyan szlalomoztunk egy parkban, amit Parknak neveztek el. Louis végig mellettem tekert, s néha-néha tekintetében bűnbánat suhant át, de rögtön mosolygott vadul, mikor ránéztem. 
- Verseny a fagyisig! - kiáltottam fel, ahogyan megláttuk a fagyis kocsit. - A vesztes állja a fagyit! - mondtam még, s mindketten hatalmas erővel hajtani kezdtük magunkat. Picikét letudtam hajtani, mire nevetni kezdtem, de Louis gyorsan beért, s rámkacsintott. Aztán minden felgyorsult körülöttem.

Éles fájdalom nyilalt a bal vállamba, s láttam Louis elkámpicsorodott arcát, miközben felsikítok, s a földre zuhanok. Erős reccsenéssel érem el az anyaföldet, s rám borul a biciklim is. Louis kiáltása eltompul, ahogyan a koccan a fejem, s szemem előtt minden lassan elhomályosul. Louis fölém kerekedik, s felemeli a fejem, hogy valami puhát rakjon alám, de érzem, hogy benedvesedik. 
- Ez nagyon fáj - nyögdécselem, s egyre laposabbakat pislogok, miközben összegyűlik körülöttünk egy kisebb tömeg, majd minden elsötétül.

(u.i.: Sorry, hogy nehezen hozok részeket, de ígérem, hogy ahogy vége az iskolának, rendszeresen lesznek frissek! Steph.xx)